Természetvédelem, madármegfigyelés, természetfotózás.

Természetvédelem, madármegfigyelés, természetfotózás.

2012. 02. 25.

Egész napos túrát tettünk ma a Bakonyban. Hajnalban, miközben Ferivel a pápai vasútállomáson vártuk a Csabit beszállító vonatot, a közelben éjszakázó, hangoskodó vetési varjakat és csókákat lestük.
Majd miután három főre bővültünk, Ugod felett lerakva az autót bevetettük magunkat a Bakonyba. Rövid kalauzolás után - Csabinak hozzávetőlegesen megmutattuk az ismert területeket - részünkről eddig nem látogatott útvonalakat vettünk a nyakunkba. Reggelink elfogyasztása közben több libacsapat is átszelte az eget a Bakony ezen területei felett, és két bíbic hasonló utat követett. Idén az elsők...
A szurdokvölgyek mélyét még vastag jég borította, bár többek között nekem is sikerült megtalálni azokat a mélyebb patakocskákat, amelyeket éppen nem a fentebb említett jég borított... A napokban elolvadt hónak köszönhetően a cserkelő utakon bokáig érő sár volt, így azokon nem volt egyszerű közlekedni, de az erdő mélyén is hasonlóan nehéz volt a járás, mivel az avartakaró alatt még csak éppen felengedett a talaj, így néhány völgybe való lejutás gatyaféken is sikerült, már akinek :D Főleg Csabinak, de nem említem név szerint :D :P
Egy túlságosan is alaposra sikerült terület felderítése közben, amikor akarva-akaratlanul is szétváltunk, szem elől tévesztettük Ferit. Egy hegyoldal távolabbi részén tűnt el a szemünk elöl, miközben nagy lendülettel megindult a tető felé. Mi Csabival a másik oldalról kerültünk, és arra számítottunk, hogy majd a túloldalon újra összefutunk. Azonban amikor átértünk, jó pár perc elteltével sem bukkant fel a közelben a kalandor. A hegy lábánál egy cserkelő út kanyarodott a feltételezett helyes irányba, így miután hiába füttyögettünk és kiabáltunk a vadon fiának (természetesen mobil általában nincs nála, bár azt hiszem Ő teszi jól), azon haladtunk tovább, mert arra gondoltunk, hogy előbb vagy utóbb Feri is arra ér majd ki.
A nap további részében ezen az úton tettünk meg egy nagy távot, egészen Bakonybél közelébe jutottunk. Mármint közelebb voltunk Bakonybélhez, mint Ugodhoz. Azon a környéken egy fehérhátú fakopáncs szólt is háromszor a közelünkben, de sajnos szem elé nem került, mivel egy vadkerítéses területen tartózkodott, így nem tudtunk a közelébe férközni.
Miután Ferit sem sodorta elénk a madarászszerencse, és nagyjából a nap felénél is tartottunk, így jobbnak láttuk visszafordulni, hogy időben visszaérjünk a kocsihoz. Bíztunk benne, hogy időközben a kalandor is hasonlóan gondolkozott, és megkönnyebülve láttuk kb. félúton az ismerős csizmanyomokat egy vízmosásban, amely előttünk haladt visszafelé. Az autóhoz érve egy kis tábortűz mellett pihenve értük a vadon fiát, amint ránk várakozott. Természetesen attól nem tartottunk, hogy bármi is történt Vele, hiszen csalánba nem üt a ménkü, és ha valaki netalántán eltévedne is a Bakonyban, az biztos hogy nem Feri lesz...
A nap folyamán éneklő citromsármányok és léprigók kísérték utunkat, dámok és gímszarvasok tűntek fel a közelünkben, észleltük az első frissen kibújt hóvirágot is, és egy szurdokvölgy mélyén Spongya Bobbal is találkoztunk. Patrik és Csigusz most nem volt vele... :)
Mindent összegezve elég nagy távot sikerült bejárni, így térdig sárosan, fáradtan, de élményekkel tele térhettünk haza...


A citromsármányoknál (Emberiza citrinella) már tavasz van:





Holló (Corvus corax)


Nagy lilikek (Anser albifrons)


A vadon fia :D



Babérboroszlán (Daphne laureola)

Az egerészölyvek már jelezték a revírhatárokat:




Dámok


Spongya Bob :)

2012. 02. 21.

Hajnalban ismét elindultam a Kispodárpusztai halastóhoz, hogy újra szerencsét próbáljak sasfotózás ügyében. Most az erős olvadásnak köszönhetően nem tudtam bemenni autóval a múltkori pontig, attól félve hogy bennragadok, így a kocsit leraktam a régi dákai reptér hangárjánál. Felcuccolva így sokkal többet kellett gyalogolnom, kicsit el is számoltam magam, mert már elkezdett pirkadni, mire a nádas széléhez értem a jól bevállt helyhez. Az igazat megvallva jobban is jártam, hogy nem korom sötétben értem a tópartra, mert így legalább jól láttam a tavat borító jeget, a veszélyekkel együtt. A jég még összefüggő volt, de a pár napja tartó enyhe idő azért megtette a hatását. Pár percet a tóparton gondolkozva töltöttem, hogy azt a kb. 10 métert a nádon keresztül meg merjem e tenni. Az sem volt elhanyagolandó tény, hogy ha a lessátor helyéig el is érek, még akkor is ki kell valahogy helyeznem úgy legalább 30 méterre a nyílt jégre a csalinak szánt kaját. Aztán meggyőztem magam, hogy majd legfeljebb a csalit kidobálom a jégre, első körben jussak be a sátorhelyig.
Az első néhány méter megtétele után aztán nyugtáztam, hogy rendben lesz ez, a nádtorzsák között elég "erős" volt a jég, hogy megbírjon, de a nyíltabb helyeken aggasztóan recsegett, így azokat megpróbáltam kerülni. Miután sikeresen beértem aztán belémnyilalt a felismerés, hogy az oké hogy most benntvagyok, de majd délután, az egész napos enyhe idő után majd ki is kell jutnom. Majd megoldom valahogy- gondoltam, és azt az elmélkedést is inkább elhessegettem magamtól, hogy mi van, ha elsüllyedek sátrastul-mindenestül.
Sikeresen felállítottam a lessátrat, és miután beálcáztam, következett a keményebb dió. A jég már az odaérkezésemkor félelmetes hangokat adott ki. A rianások most sercegéseknek és recsegéseknek hallatszottak, ezen felül pedig néha akkorákat pattant a jégtakaró, hogy ilyenkor mindig azt vártam, mikor nyílik ketté. Nem tudom, hogy a zsilip mennyire lehetett nyitva, mert feltehetőleg az olvadásnak köszönhetően a tóba ugye a patakon keresztül érkezett a víz, ez pedig mozgatva a vizet alulról is feszíthette a jégpáncélt. Szóval egyfolytában "sikított" a jég. Úgy néztem, hogy kicsit jobbra kerülve az árnyékban még erőssebb a jég, mint közvetlen a sátor előtt, mert itt a napokban elolvadt mennyiség az éjszakai pár fokos hidegnek köszönhetően ugyan most újra visszafagyott, de nem bírt meg, így azon nem volt felemelő érzés közlekeni. Alatta ott volt a másik réteg, de semiképp nem volt ez megnyugtató. Szoval kissé jobbra kerülve elkezdtem befelé sasszézni a csalinak kiszemelt helyig. A jég úgy recsegett, hogy finoman szólva egy zabszem sem fért volna a sejhajomba, az utolsó métereket pedig négykézláb tettem meg, kidobálni a csalidarabokat mégsem akartam. Miután kikerült a kaja, jóval rövidebb idő alatt visszaértem a sátorhoz...
Elhelyezkedve a sátorban közel a jégfelülethez a zajok még erősebbek és idegesítőek voltak, de pirkadat után kezdtek kissé alábbhagyni, utána már csak pár percenként szólalt meg a jég. A derült égnek köszönhetően a fények nagyon szépek voltak, így bizakodva vártam az eseményeket. Ha csak fele annyi történik majd, mind legutóbb, már elégedett leszek- járt az agyamban.
Egészen úgy fél 9-ig nem történt semmi, szinte teljes csend volt madártani szempontból. Éppen azzal voltam elfoglalva, hogy megegyem a reggelimet, a hátizsákban kotorásztam a kajámért, amikor hirtelen nagy szárnyak suhogása hallatszott a csali felől, és még a karmok koppanását is hallottam a jégen. Azonnal felfogtam, hogy itt a sas, ki se néztem a kis kémlelőnyíláson, hanem egyből izgatottan a gép szögkeresőjére tapadtam. Majdnem berosáltam, az öreg rétisas közvetlen a csali mögött volt (ami most alig volt 30 méterre) úgy egy méterrel. Kapkodva állítottam rá az élességet, de a madár addigra meg előre lépett kettőt a kaja mellé, így gyorsan tekertem vissza az élesítő gyűrűt, de mire sikerült ez az óráknak tűnő nem egész egy másodperces kivitelezés, a sas (ami amúgy szinte kitöltötte az egész keresőt....) fogta magát, és felröppent. A lábait láttam élesen eltűnni a keresőben, és ekkor hibáztam egyet, még ekkor sem kattintottam, mert miután megláttam a madár lábain a gyűrűket teljesen megfeledkeztem a gépről. Hiába, a jelek szerint a madarász énem mindig is erősebb marad. Aztán gyorsan a távolodó madár után fordítottam az objektívet, és mire újra ráélesíthettem volna szerencsére újra leszállt, bár igaz hogy elég messze. Azért pár képet nyomtam róla, és ezek után a sas ismét felröppenve eltűnt a látóteremből, de gondoltam a távozási irányából, hogy a tó széli fákra szállt fel. Reméltem, hogy talán újra visszatér... Ha még egy tizedmásodpercig várt volna a kaja mellett... Gyönyörű reggeli fények... Na mindegy, elkergettem ezeket az idegesítő gondolatokat, és feszülten vártam. Vártam, de órákon keresztül nem történt semmi. A reggeli sem esett olyan jól ezek után. Mivel nem tudtam, hogy pontosan hol tartózkodik a sas, akár mogöttem is ülhetett a fákon, így minden idegszálammal a környezetre figyeltem, de csend volt. Idegesítő csend. Ez akár azt is jelenthette, hogy a nagy ragadozó itt van a közelben. Egészen délután kettőig nem történt semmi, azaz ez idő alatt rengeteg liba húzott át a légtérben, javarészt északnak tartva, őket hallgattam. Aztán délután 2 körül egyszer csak egy ölyv huppant le a kaja mellé. Egy képet engedett magáról, aztán idegesen elröppent, majd a közelben egy fáról kezdett kiabálni. Nem tudtam eldönteni, hogy nekem szól e a hangoskodás, vagy valami másnak. Utóbbiban reménykedtem. Ismét feszült várakozás kezdődött. Időközben néhány nádszál a sátor előtt eldőlt, így óvatosan elkezdtem azokat elterelni az objektív elöl, mivel pont az elé kerültek. Akkor éreztem kinyúlva a résen, hogy a sátor előtt pár centis víz van a jégen. Hiába na, olvadt rendesen...
Fél 4 körül már kezdtem zsibbadni, és mivel semmi sem történt óvatosan elkezdtem pakolászni a sátorban, elcsomagoltam ami már biztos nem kellhet. Ekkor a dolmányos varjak elkezdtek valamire nagyon kiabálni a meder túloldalán. Kinézve a résen először nem hittem a szememnek. Két fiatal rétisas csapott össze valamin, látványosan terjegetve hatalmas szárnyaikkal, hogy mikor érkezhettek azt nem tudom. Messze voltak, erős ellenfényben, az olvadó jég felett a levegő is vibrált, de azért rájuk fényképeztem párat. Az összecsapás után egyikük kikapart a jégből egy termetesebb haltetemet, majd varjakkal körülvéve falatozni kezdett. A másik a közelben nézte. Ez a jelenet még kétszer is megismétlődött, majd a fiatal sasok úgy fél óra után eltűntek a látóteremből. Reménykedve vártam, hogy a felkínált kaja esetleg felkelti az érdeklődésüket, de úgy tűnt, a kedveltebb haleleség jobban ízlett nekik.
4 óra után aztán jobbnak láttam elkezdeni szedelőzködni, mert gondoltam hogy ez nem lesz olyan egyszerű a kijutással együtt. Kis gondolkozás után fenyaláboltam amit tudtam - mert ugye a jégen állt a pár centis víz, itt nehéz lett volna pakolászni - és a nádon keresztül kicsörtettem toronyiránt a szélső fák közé, megúszva beszakadás nélkül. Majd még két fordulóval minden cuccomat kijuttatva az erdőben csomagoltam el a sátrat és a maradék cuccot.
Bár nagy érdembeni fotó igazából ma nem készült, de élményekkel tele tértem haza, és nagy tervekkel a következő télre sasfotózás terén, mert nagy valószínűséggel az idei "szezon" a végéhez közeledik...










Néhány képet azért feltöltök a tó tuloldalán mocorgó fiatal sasokról is. A távolság, az erős ellenfény és a jég felett vibráló levegő miatt elég ramatyak, de mutatóban talán elmennek...:

2012. 02. 19.

Délelőtt Ferivel madarászásra adtuk a fejünket. Először a Kispodárpusztai halastóhoz néztünk be, a tavat még mindig erős jég borította az enyheébb idő ellenére is. A zsilip kifolyásánál ismét sok kárókatona és néhány nagy kócsag tartózkodott pár szürke gém társaságában. Az erdőben jó volt a kismadár mozgás, vegyes csapatok keresgéltek az ágak között.
Egész nap mozogtak a libacsapatok a környéken, így a nap második felében elnéztünk a múltkori területekre Iszkáz közelébe. Találtunk egy kb. 2000 példányos csapatot, amelyek egy kukoricatarlón táplálkoztak. Javarészt nagy lilikek voltak, kisebb arányban vetési ludak, de sok nyári lúd is tartózkodott közöttük. Egy héja közeli megjelenése kétszer is megugrasztotta a csapatot, de szerencsére mindig a közelbe ereszkedtek vissza.
Majd amikor hazaindulva visszatértünk az autóhoz, a ludak nagy része felkerekedett, és északnyugatnak távozott.




Őszapó (Aegithalos caudatus)

Héja (Accipiter gentilis):




Kárókatona tetem a Kispodárpusztai halastó leersztő tavacskájának jegében. Szerintem nem szívrohamot kapott :(


Fáradt szarvasbika csapat üget a kukoricatarlón keresztül. Korábban jót futhattak a süppedős sárban...





2012. 02. 18.

Hajnalban kiültem világos színváltozatú ölyvlesbe. A tegnapi pár centis hó szinte egész éjszaka olvadt, hajnalban csak a sár teteje volt kissé megdermedve. A múltkori minuszok után elég kellemes volt ma a leshelyen várakozni. Egész nap borult volt az idő, de azért talán készültek értékelhető képek.
A nap szinte úgy indult, mint általában szokott. A világos ölyv reggel egy pillanatra leszállt a közelben, majd szinte azonnal el is röppent. Utána nem sokkal megérkezett a már szokásosnak mondható átlagos fajtársa, amely egyébként utólag visszaemlékezve a párja lehet. Gondolom ezt abból is, mert a kaján nem civakodnak, nem esnek egymásnak, mint egyébként ez ölyveknél ugye általában szokás, hanem a fehér alárendelve megvárja, amíg a másik végez. Vagy egyáltalán rá sem jön a kajára, legalábbis eddig konkrétan nem láttam.
Végül ma megtörtént, először szokás szerint a háttérbe húzódva halkan vijjogot méltatlankodva a másiknak, kétszer is visszatérve, majd miután amaz végzett, odareppent a nyesedékhez, és mohón falni kezdte azt. A leshelyre most ugyet sem vetett, legalábbis nem jobban, mint a többi madár, így biztos, hogy nem az okozta eddigi ilyen szintű elmaradását. A falatozását kísérő szarkákkal és dolmányos varjakkal sem foglalkozott szerencsére. Pompás látvány ilyen közelről ez a madár, gyönyörű tollazata van. Már csak egy kis fény hiányzott volna a teljességhez, de azt hiszem ezzel is elégedett lehetek. Majd talán legközelebb... ha még idén lesz alkalmam rá...
Amíg lesben ültem, egy öreg vándorsólyom vadászott kétszer is a környéken fenyőrigókra.