2012. 02. 14.

A szombati Kispodárpusztai tó meglátogatása után egye jobban foglalkoztatott a gondolat, hogy a környéken rendszeresen jelen lévő rétisasokat megpróbáljam lencsevégre kapni. Bíztam benne, hogy ha a sasokat nem is, de esetleg ölyvet, hollót, varjakat netalántán sikerülhet fényképeznem. Lessátras fotózás lévén azzal bíztattam magamat, hogy ha egy-két habitus kép erejéig leereszkedne a jégre valamelyik sas, akár csak a közelbe, azt már elégedetten nyugtáznám. Évek óta vágyakozom és próbálkozom a fényképezésével, még annak idején Ferivel is voltak ezen irányú szárnypróbálgatásaink, akkor még a jó öreg analog F65-ösökkel, a jó kis nórápi és itteni nádkunyhókból. Ekkora eredményre azonban most nem számítottam, de csak haladjunk sorjában.

Hajnali fél 5-kor keltem, a cuccom javarésze már előző este nagy izgalmak közepette össze lett pakolva, így teafőzés, vastagon beöltözés és némi nekem szánt táplálék elcsomagolása után bepakoltam a kocsiba, és indultam.

Autóval szerencsére be tudtam menni a megfagyott tagútnak köszönhetően egészen az erdőnek addig a vonaláig, ahonnan kb. 400 méter megtétele után a fák között elértem a már szombaton előre kinézett helyet. A sok réteg ruhában, a dugig tömött hátizsákkal, annak az aljára felkötözött polárpokróccal ill. álcahálóval, a hátizsák tetején ficegő babzsákkal és neylonndarabbal valamint a bal hónom alatt cipelt, 5 cm vastag "nikecell" táblával ez nem is volt annyira egyszerű a csillagtalan éjszakában. A jobb kezemben vitt sátorról, hálózsákról és a madaraknak szánt csaliról nem is beszélve. Nagyjából fél úton sikerült is egy kerékcsapában felhömbölödnöm, majd rövid ideig hanyatt fekve a hóban kissé olyan tehetetlennek éreztem magam a sok cucommal, mint egy pórul járt teknős... Alaposan meghemperegve a porhóban sikerült feltápászkodnom, és kínomban magamon röhögve ezután sikeresen elértem a tó szélét.

A lessátrat felállítottam a jégre a pár centis hóban (alája azért tettem egy neylondarabot), majd befedtem az álcahálóval, és megfelelő mennyiségűnek vélt náddal. A belsejébe alulra a "nikecell" táblát raktam úgy, hogy legalább a talajjal intenzíven érintkező testrészeim alatt legyen, majd rá a polártakaró, és arra pedig a hálózsák. Meglepően elviselhető komfortérzetet adott. A csalinak szánt, egyszer már novemberben bevetett posztumusz fehér házi nyulat és a nyesedéket úgy 40 méterre tettem ki, gondoltam még így sem biztos, hogy a sas éles szemét sikerül átverni. Sikerült fél 7 magasságában elhelyezkednem a sátorban. Kissé úgy éreztem magam a sok ruhában, mint egy kötözött sonka... A vastag jégtakaron már ekkor végigfutott néhány rianás, és egész nap is hangos robajokkal kísérve (legalábbis azon feküdve nekem annak tűntek) szólt a jég. Érdekes volt rajta tartózkodni...

A sátor elején lényegében csak az objektív frontlencséje a napellenzőjével együtt lógott ki, mellette egy pár centis helyen láttam csupán ki az álcahálón keresztül, a földhöz (vagyis jéghez) közel. Ez elég kényelmetlen kukucskálás volt, a nyakam elég hamar jelezte, hogy nem tetszik neki a pozíció, így kénytelen voltam azt pihentetni arra vigyázva, hogy el ne bólintsak a várakozás közben. Még az év elején vett szögkeresőmnek ez volt az első bevetése, ezzel ugye maga az esetleges fényképezés eléggé nyak kímélővé válhat.

Nagyjából 3 órán keresztül szinte nem történt semmi. Hollók kergetőztek a hangokból ítélve az erdő és a tó felett, egy-egy egerészölyv kiáltását lehetett hallani. Az időjárással úgy-ahogy szerencsém volt, a reggeli vastag felhőzet ellenére napközben felszakadozott az ég, közbe-közbe a nap is átszűrődött a felhőkön, de néhe egy-egy erősebb széllőkéssel kísérve néhány hózápor is végigsöpört a területen.

Aztán 10 óra után egyszer csak egy ölyv ereszkedett le a kaja mellé, de úgy, hogy egyfolytában a sátor felé nézett. Két kép elkészítése után el is röppent. Na szuper -gondoltam- valószínűleg nem jött be annyira a sátor beálcázása. Azért bizakodva maradtam, hátha mégis sikerül valami eredménnyel hazatérnem, meg nagyjából ezt a napot erre szántam.

Egy órányi feszült várakozás után aztán felpörögtek az események. Beszállt egy fiatal madár, majd mire ráélesítettem volna meg már le is rúgta egy sötétebb változatú másik ölyv a kajáról. Innentől kezdve az árnyékokból és a madarak viselkedéséből következtettem a várható eseményekre az objektíven keresztül. Az ölyvek egymás után érkeztek, egymást elüldözve a kaja mellől, néha egy-egy rövid összecsapásra is sor került, a gép expo gombját meg szinte el sem engedtem.

Nagyjából fél óra telhetett el, az ölyvek kissé szétrugdalták a kitett nyesedéket, éppen az egyik különálló darabon falatozó madarat fényképezgettem, amikor váratlan dolog történt. Az ölyv mögé, az élességi tartományon kivülre szó szerint lehuppant egy öreg rétisas. Nagy izgalmamban úgy nyomtam rá egy sorozatot, hogy először nem is élesítettem rá. Aztán miután kissé mentálisan rendbe szedtem magam, korrigáltam a dolgot, és nyomtam tovább az expó gombot. A sas kb. fél percet tölthetett a jégen, felmérte a környéket, majd szemmel láthatóan a sátor felé kezdett izgatottan figyelni (tehát őkelmét teljes mértékben nem sikerült becsapnom). Azt hiszem levegőt sem vettem, de ez sajnos nem segített, mert a sas fogta magát és felröppent. Követve a kis résen át kinézve láttam, hogy a tó túloldalán dolmányos varjakkal körülvéve leereszkedett. Adrenalintól túl fűtve azonban nem volt időm pihenni, mivel az ölyvek előttem továbbra is randalíroztak. Kétszer is volt olyan, hogy egyszerre négy madár volt a kaja körül, és a színezetükből ítélve legalább 6 ölyv vette ki a részét a finom falatokból. Az időközben megérkező dolmányos varjak meg csinálták a mókát, egyfolytában abajgatták a ragadozókat.

Közel két órán keresztül pörögtek az események, majd úgy ahogy kezdődött, pár másodperc alatt csend is lett. Akkor néztem az LCD kijelzőre, közel 1200 expó történt ez alatt, izgatottan visszaakartam nézni legalább a sasos képeket, de észrevettem, hogy a gép akksija is jelzett, hogy közel a lemerülés. Ezért inkább kikapcsolva a gépet, pihentettem azt is és magamat is. Bíztam benne kissé telhetetlenül, hogy talán a sas még visszakiváncsiskodik.

Délután 3 körül már kezdtem nagyon elzsibbadni, és hideg sátor is kezdett kényelmetlenné vállni, de egyelőre nem akartam feladni. Bekapcsoltam a gépet, hogy megnézzem hogy bírja, de a töltés jelző villogása meggyőzött, hogy ideje zárni a napot. Elgémberedve előmásztam, és kis testmozgás után elkezdtem pakolászni. Közben azért fél szemmel kémleltem a környéket, és két ölyvet láttam jóllakottan a tó széli fákon pihenni.

Azt mondanom sem kell, hogy a pakolás végéhez közeledve a zsilip felöl egyszer csak megjelent a sas. Egyértelműen az erdő széléhez tartott, de miután észrevett, visszafordulva rövidet szitált a zsilip kifolyása felett, majd leszállt egy, a Bittva-patak melletti nyárfára.

Azt hiszem, méltó zárása volt ez a látvány a mai napnak, fáradtan, de boldogan és képekkel tele tértem haza. Belegondolva, hogy mindezek az élmények a saját eredményeim gyümölcse - mivel nem egy fix, beetetett leshelynél történtek (a detektívüveges kérdést most tegyük félre)- azért őszintén megvallva némi "önelégültséggel" töltöttek el, azt meg mindenki döntse el maga a képek megnézése után, hogy jogosan érzek e így :) Természetesen továbbra is fennt tartom azt a nézetemet, hogy mindig a madarakon múlik a legtöbb...

A jó szolgálatot tevő "vártahelyem"