Ma reggel még sötétben indultam itthonról a Kispodárpusztai halastóhoz, réti sast szerettem volna fotózni. Voltam már pirkadatkor Podáron, de most eléggé sötétben sikerült kiérnem. Ismét a Bittva-patak mentén mentem be, autóval ameddig csak tudtam. Így kb. 300 métert kellett megtennem a nádasos, rekettyés részen át a mederbe a kiszemelt helyig. Hát, nem vagyok egy ijedős valaki, de a helyenként 3 méteres nádban, egy vadcsapán, fejlámpával botorkálva, a helyenként laza ködfoltokon keresztül azért minden idegszálam pattanásig feszült (nem, nem féltem :P). Olyan volt, mint egy másodosztályú horrorfilm promója...
Miután sikeresen beértem a kiválasztott helyig, a lessátor felállítása után befedtem azt náddal, csak a hátuljából hagytam szabadon egy részt, mivel azt fenntről takarta a nádfal, hátulról a nádfal mentén meg nem volt lényeges. Két nappal ezelőtt még a mederben a víz a leshelytől kb. 10 méterre volt (ez a gémek és kócsagok fotózása miatt lett volna jó), a csali tetemet meg arra az iszapzátonyra terveztem tenni, amin akkor a lilikek voltak. A sátor felállítása közben a sötétben a vízfelület elég furának tűnt, mintha hártyás jegesedés (annyira hideg azonban nem volt) lett volna rajta. Hiába világítottam meg lámpával, az egyre erősödő köd miatt nem láttam jól, az iszap miatt meg nem tudtam közelebb menni. Na mindegy -gondoltam-, kihelyeztem a zátonyra (ami szintén nagyobbnak tűnt, de még nem esett le, hogy miért is) a tetemet, ami egy posztumusz fehér házinyúl volt. Az egyik oldaláról lenyúztam a bőrt, hogy még csábítóbb falat legyen, aztán irány be a sátorba. Akkor kezdett hasadni keleten az ég alja.
Elhelyezkedve nyugtáztam, hogy erősödik a köd. Sebaj, gondoltam annál szebb képeket lehet esetleg alkotni. A mederből kiszűrődő hangok alapján tőkések, kócsagok, gémek, libák is éjszakáztak ott.
Ahogy kezdett pirkadni, aztán felfogtam miért volt olyan fura a vízfelület, és nagyobb az iszapzátony. Nyitottak időközben a zsilipen és kisebb lett a vízszint. Elég jól, jó messze került tőlem a partszéle, közel 100 méterre, szinte csak a meder közepén maradt egy nagy vízfelület. A ködben sejlő alakokból gondolva az összes madár ott csoportosult.
A sas megjelenésére aztán nem is kellett sokat várnom. Egy öreg volt, nagy riadalmat okozva potyázni kezdett a meder közepén, majd sikertelensége után beszállt a szélső fákra.
Pár perc múlva enyhén feltámadt a szél, és a ködöt benyomva a mederbe elhomályosított minden. Alig láttam úgy 50 méterig.
Bő fél óra múlva az erős köd miatt csak hallottam, hogy ismét riadalom van, feszültem figyeltem, de aztán semmi. Azaz rövidesen egy homályos alakot pillantottam meg a ködben az iszapon a látóhatár szélén. Ott ült a sas, kb. 100 méterre. Csináltam pár képet, közben a dolmányosok elkezdték környékezni. 10 perc után felreppent, és eltűnt a szemem elől. Rövidesen azonban ismét feltűnt, kicsit odébb, de szintén messze a nagy ködben. Amikor innét felröppent, megmozgatta a kócsagokat és a szürkéket, hogy azok szintén kissé közelebb kerültek hozzám, de ugyanúgy ködben voltak. Kép azért lett néhány.
Úgy 8 óra magasságában csörtetést hallottam a nádból. Szarvasokra tippeltem, azok szoktak ott bandázni. Aztán hallottam a lépteket az iszapon, végig a nádfal előtt közeledni a leshely felé. Akkor már sejtettem, hogy inkább ember lesz. Pár méterre megállt, gondolom amikor észrevette a sátor hátulját. Rövid tanakodás után egyet köhintett, és köszönt:
-Jó napot!
-Jó napot, egy pillanat!- elhúztam a cipzárt, és kidugtam a fejem a nád közül, emberünk addigra odasétált a sátor elé. Az egyik halőr volt, korábban már váltottam Vele pár szót, most úgy tűnt a szakállam miatt nem ismert meg, legalábbis elsőkörben nem.
-A madarakat lesi?
-Igen, meg fényképezni próbálom őket.
-Láttam az autót, azt hittem rabsicok vannak ittbent -folytatta- azért jöttem be. Amúgy a Szamarának nyitva van a bal hátsó ajtaja, gondolom a Magáé.
-Az enyém, köszönöm, de a hátsó ajtó csak benntről nyílik, azért nincs lenyomva a gomb.
-Résnyire nyitva van... - jegyezte meg. Szuper, gondoltam, a sötétbeni pakolászás közben elfelejtettem belökni. Még ilyen sem történt, szerencse, hogy emberünk toleráns volt. Vagyis akkor még csak reménykedtem benne, bár sok mindent elvinni úgysem lehetett volna belőle.
-Arra tetszik visszamenni? -kérdeztem. Miután bólintott, megkértem, hogy legyen szíves majd belökni az ajtót. Megígérte, majd mondta, hogy még kicsit körülnéz a befolyásnál is, addig én meg megigazgattam kicsit a nádat a lessátoron. A halőr jött visszafelé, és odaszólt:
-Egy házi nyúl tetem van az iszapon.
-Tudom, én tettem ki a sasoknak csalinak.
-Hát azok most vannak...- nyugtázta- Ha eloszlik a köd, lehet majd halászunk - tette még hozzá, majd elköszönt.
-Rendben, viszlát! -végül is mi mást is mondhattam volna, bár már láttam magam előtt a képet, hogy végre majd kitisztul, minden elém kezd mozgolódni, erre jönnek a tógazdáék és elzavarnak mindent.
Azért maradtam még bizakodva, hiszen a remény hal meg utoljára. A köd kezdett úgy 9 körül oszlani, és a gémek-kócsagok is közelebb jöttek picit. Egyszer csak a sas úgy 5 méteres magasságban megjelenve elkezdett felém siklani a meder felett. Nem mertem ráemelni az objektívet, nehogy azzal az apró mozdulattal is elzavarjam. Már elképzeltem, hogy leereszkedik a tetemhez, levegőt is alig mertem venni, a gépem expója kb. arra a területre volt beállítva. De amint majdnem odaért, meghallottam, hogy miért suhant felém az erdő irányából. A töltésen, a fák közül töfögve megjelent az öreg tógazda a Trabantjával, nyomában a haltartályt szállító traktorral. A sas meg egy elegáns mozdulattal elsuhant felettem, de azt azért láttam, hogy megnézte magának a nyuszit. A leshelyemre meg egy pillantást sem vetett. Ennek eredményeként úgy döntöttem, hogy nem bújok elő, reménykedve abban, hogy ha netalántán a halászok lelépnek majd, a sas hátha visszakiváncsiskodik a tetem miatt. Ráadásul esetleg ha a mederben mozgolódnak az emberek, a többi madarat is elém terelhetik -gondoltam optimistán.
A halászok az őrháznál kezdtek ténykedni, ami a tó nyugati oldalán van, én a leshelyemen a tó közepe tájékán voltam, a madarak meg a meder keleti részén tartózkodtak, így lényeges változás nagyon nem történt. Azaz annyi, hogy egy óra elteltével visszatért a sas, és tisztes távolban bár, de ott mozgolódott a keleti részen. Ez azért is érdekes, hiszen az emberi jelenlétek esetén, főleg, ha az nagyobb számú, azért le szokott/szoktak lépni.
A nap további részében aztán jelentős esemény nem is igazán történt. A sas néha lemozdult a fákról, kissé megmozgatva a madárvilágot zsákmányolt egy-egy kisebb tenyérnyi halat, aztán visszatért a leshelyére.
Egy kis sólyom tojó suhant el előttem a meder felett, ha időben észreveszem akár jó kis kép is lehetett volna...
Aztán amikor úgy 3 óra tájban már vagy egy órája nem láttam a sast, és kezdtem is gémberedni, úgy döntöttem a korai sötétedés miatt elkezdek pakolászni. Kimásztam a sátorból, kicsit megmozgattam az elmacskásodott tagjaimat, amikor egy nagy árnyék ment el mellettem az iszapon. Felnézve a sas vitorlázott el a közelemben, jól megnézett magának, mire a gépért visszakapkodtam a sátorba meg már ismét a meder közepe felett volt, de pár képet azért sikerült róla csinálnom. Úgy tűnt, hogy az én mederbeni jelenlétem azért jobban zavarja őkelmét, így rövidesen délnek lelépett. Én is összepakoltam, és hazaindultam. Az autóhoz visszaérve azért megnyugodtam, hogy a halőr valóban kedves volt...
Az öreg réti sas alakja sejlett valahol a ködben...:
Napközben azért visszatért, és a túlpart felett vadászott:
A nagy kócsagok és szürke gémek a köd feloszlásával kissé közelebb kerültek hozzám:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése