Hajnalban ismét elindultam a Kispodárpusztai halastóhoz, hogy újra szerencsét próbáljak sasfotózás ügyében. Most az erős olvadásnak köszönhetően nem tudtam bemenni autóval a múltkori pontig, attól félve hogy bennragadok, így a kocsit leraktam a régi dákai reptér hangárjánál. Felcuccolva így sokkal többet kellett gyalogolnom, kicsit el is számoltam magam, mert már elkezdett pirkadni, mire a nádas széléhez értem a jól bevállt helyhez. Az igazat megvallva jobban is jártam, hogy nem korom sötétben értem a tópartra, mert így legalább jól láttam a tavat borító jeget, a veszélyekkel együtt. A jég még összefüggő volt, de a pár napja tartó enyhe idő azért megtette a hatását. Pár percet a tóparton gondolkozva töltöttem, hogy azt a kb. 10 métert a nádon keresztül meg merjem e tenni. Az sem volt elhanyagolandó tény, hogy ha a lessátor helyéig el is érek, még akkor is ki kell valahogy helyeznem úgy legalább 30 méterre a nyílt jégre a csalinak szánt kaját. Aztán meggyőztem magam, hogy majd legfeljebb a csalit kidobálom a jégre, első körben jussak be a sátorhelyig.
Az első néhány méter megtétele után aztán nyugtáztam, hogy rendben lesz ez, a nádtorzsák között elég "erős" volt a jég, hogy megbírjon, de a nyíltabb helyeken aggasztóan recsegett, így azokat megpróbáltam kerülni. Miután sikeresen beértem aztán belémnyilalt a felismerés, hogy az oké hogy most benntvagyok, de majd délután, az egész napos enyhe idő után majd ki is kell jutnom. Majd megoldom valahogy- gondoltam, és azt az elmélkedést is inkább elhessegettem magamtól, hogy mi van, ha elsüllyedek sátrastul-mindenestül.
Sikeresen felállítottam a lessátrat, és miután beálcáztam, következett a keményebb dió. A jég már az odaérkezésemkor félelmetes hangokat adott ki. A rianások most sercegéseknek és recsegéseknek hallatszottak, ezen felül pedig néha akkorákat pattant a jégtakaró, hogy ilyenkor mindig azt vártam, mikor nyílik ketté. Nem tudom, hogy a zsilip mennyire lehetett nyitva, mert feltehetőleg az olvadásnak köszönhetően a tóba ugye a patakon keresztül érkezett a víz, ez pedig mozgatva a vizet alulról is feszíthette a jégpáncélt. Szóval egyfolytában "sikított" a jég. Úgy néztem, hogy kicsit jobbra kerülve az árnyékban még erőssebb a jég, mint közvetlen a sátor előtt, mert itt a napokban elolvadt mennyiség az éjszakai pár fokos hidegnek köszönhetően ugyan most újra visszafagyott, de nem bírt meg, így azon nem volt felemelő érzés közlekeni. Alatta ott volt a másik réteg, de semiképp nem volt ez megnyugtató. Szoval kissé jobbra kerülve elkezdtem befelé sasszézni a csalinak kiszemelt helyig. A jég úgy recsegett, hogy finoman szólva egy zabszem sem fért volna a sejhajomba, az utolsó métereket pedig négykézláb tettem meg, kidobálni a csalidarabokat mégsem akartam. Miután kikerült a kaja, jóval rövidebb idő alatt visszaértem a sátorhoz...
Elhelyezkedve a sátorban közel a jégfelülethez a zajok még erősebbek és idegesítőek voltak, de pirkadat után kezdtek kissé alábbhagyni, utána már csak pár percenként szólalt meg a jég. A derült égnek köszönhetően a fények nagyon szépek voltak, így bizakodva vártam az eseményeket. Ha csak fele annyi történik majd, mind legutóbb, már elégedett leszek- járt az agyamban.
Egészen úgy fél 9-ig nem történt semmi, szinte teljes csend volt madártani szempontból. Éppen azzal voltam elfoglalva, hogy megegyem a reggelimet, a hátizsákban kotorásztam a kajámért, amikor hirtelen nagy szárnyak suhogása hallatszott a csali felől, és még a karmok koppanását is hallottam a jégen. Azonnal felfogtam, hogy itt a sas, ki se néztem a kis kémlelőnyíláson, hanem egyből izgatottan a gép szögkeresőjére tapadtam. Majdnem berosáltam, az öreg rétisas közvetlen a csali mögött volt (ami most alig volt 30 méterre) úgy egy méterrel. Kapkodva állítottam rá az élességet, de a madár addigra meg előre lépett kettőt a kaja mellé, így gyorsan tekertem vissza az élesítő gyűrűt, de mire sikerült ez az óráknak tűnő nem egész egy másodperces kivitelezés, a sas (ami amúgy szinte kitöltötte az egész keresőt....) fogta magát, és felröppent. A lábait láttam élesen eltűnni a keresőben, és ekkor hibáztam egyet, még ekkor sem kattintottam, mert miután megláttam a madár lábain a gyűrűket teljesen megfeledkeztem a gépről. Hiába, a jelek szerint a madarász énem mindig is erősebb marad. Aztán gyorsan a távolodó madár után fordítottam az objektívet, és mire újra ráélesíthettem volna szerencsére újra leszállt, bár igaz hogy elég messze. Azért pár képet nyomtam róla, és ezek után a sas ismét felröppenve eltűnt a látóteremből, de gondoltam a távozási irányából, hogy a tó széli fákra szállt fel. Reméltem, hogy talán újra visszatér... Ha még egy tizedmásodpercig várt volna a kaja mellett... Gyönyörű reggeli fények... Na mindegy, elkergettem ezeket az idegesítő gondolatokat, és feszülten vártam. Vártam, de órákon keresztül nem történt semmi. A reggeli sem esett olyan jól ezek után. Mivel nem tudtam, hogy pontosan hol tartózkodik a sas, akár mogöttem is ülhetett a fákon, így minden idegszálammal a környezetre figyeltem, de csend volt. Idegesítő csend. Ez akár azt is jelenthette, hogy a nagy ragadozó itt van a közelben. Egészen délután kettőig nem történt semmi, azaz ez idő alatt rengeteg liba húzott át a légtérben, javarészt északnak tartva, őket hallgattam. Aztán délután 2 körül egyszer csak egy ölyv huppant le a kaja mellé. Egy képet engedett magáról, aztán idegesen elröppent, majd a közelben egy fáról kezdett kiabálni. Nem tudtam eldönteni, hogy nekem szól e a hangoskodás, vagy valami másnak. Utóbbiban reménykedtem. Ismét feszült várakozás kezdődött. Időközben néhány nádszál a sátor előtt eldőlt, így óvatosan elkezdtem azokat elterelni az objektív elöl, mivel pont az elé kerültek. Akkor éreztem kinyúlva a résen, hogy a sátor előtt pár centis víz van a jégen. Hiába na, olvadt rendesen...
Fél 4 körül már kezdtem zsibbadni, és mivel semmi sem történt óvatosan elkezdtem pakolászni a sátorban, elcsomagoltam ami már biztos nem kellhet. Ekkor a dolmányos varjak elkezdtek valamire nagyon kiabálni a meder túloldalán. Kinézve a résen először nem hittem a szememnek. Két fiatal rétisas csapott össze valamin, látványosan terjegetve hatalmas szárnyaikkal, hogy mikor érkezhettek azt nem tudom. Messze voltak, erős ellenfényben, az olvadó jég felett a levegő is vibrált, de azért rájuk fényképeztem párat. Az összecsapás után egyikük kikapart a jégből egy termetesebb haltetemet, majd varjakkal körülvéve falatozni kezdett. A másik a közelben nézte. Ez a jelenet még kétszer is megismétlődött, majd a fiatal sasok úgy fél óra után eltűntek a látóteremből. Reménykedve vártam, hogy a felkínált kaja esetleg felkelti az érdeklődésüket, de úgy tűnt, a kedveltebb haleleség jobban ízlett nekik.
4 óra után aztán jobbnak láttam elkezdeni szedelőzködni, mert gondoltam hogy ez nem lesz olyan egyszerű a kijutással együtt. Kis gondolkozás után fenyaláboltam amit tudtam - mert ugye a jégen állt a pár centis víz, itt nehéz lett volna pakolászni - és a nádon keresztül kicsörtettem toronyiránt a szélső fák közé, megúszva beszakadás nélkül. Majd még két fordulóval minden cuccomat kijuttatva az erdőben csomagoltam el a sátrat és a maradék cuccot.
Bár nagy érdembeni fotó igazából ma nem készült, de élményekkel tele tértem haza, és nagy tervekkel a következő télre sasfotózás terén, mert nagy valószínűséggel az idei "szezon" a végéhez közeledik...
Néhány képet azért feltöltök a tó tuloldalán mocorgó fiatal sasokról is. A távolság, az erős ellenfény és a jég felett vibráló levegő miatt elég ramatyak, de mutatóban talán elmennek...:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése